"Én vagyok a hang, melyet annyira elnyomnak a gondolataid, hogy belülről képtelen vagy meghallani."

Ma éjszakai beszélgetésem a Hanggal:

V: Nem hagyja, hogy nyugodtan éljem az életemet a gondolat, miszerint nem tudok igazán szeretni.

H: Igen. Vagyis igazán kellene szeretned. Igaz ez?

V: Igen. Ahhoz, hogy családot alapítsak, hogy felelősséget tudjak vállalni a leendő gyerekeimért, a párkapcsolataimért, hogy ne legyen olyan, amikor a rosszkedvem miatt nehezen tudom úgy látni, hogy szerencsés vagyok, amiért szerető emberek vesznek körül (családtagok, párom).

H: Értem. Egyelőre maradjunk az eredeti kijelentésednél: Igaz, hogy igazán kellene szeretned?

V: Nem is tudom, hogy mit jelent igazán szeretni, csak úgy érzem, hogy én nem tudok igazán szeretni. A volt feleségemmel való beszélgetések alkalmával éreztem ezt nagyon sokszor. Valamit meg akart tanítani az élet általa nekem – de vajon mit?

H: Hány éves vagy?

V: Harminckilenc.

H: Harminckilenc évig jól elvoltál így. Nem?

V: Nem biztos, hogy a „jól” szót használnám.

H: Nos, a gondolkodásodtól eltekintve a tested hogy van?

V: Egészséges vagyok, mint a makk. Még sosem kellett betegség miatt kórházban töltenem egyetlen napot sem.

H: A gondolataidtól eltekintve, nem boldogultál nagyszerűen?

V: De igen. Kémiából doktoráltam és szakmai elismerést vívtam ki magamnak, persze sokan vannak, akiket nálam sokkal jobban elismer a szakma.

H: Igazán kellene szeretned. Igaz ez?

V: Úgy érted...nem vesztettem semmit eddig sem, vagyis nem kellene? Igen, valójában egész jól elvagyok így, ahogy vagyok. De valahol belül mégsem. Pl. azokban a dolgokban, amiket a beszélgetés elején említettem.

H: Amik miatt belül mégsem érzed jól magad azok konkrét történések vagy a gondolataidból eredeztethető „szenvedés”?

V: Is-is. De lehet, hogy nagyobb részben a gondolataimból jövő dolgok.

H: Akkor most egy pillanatra feledkezzünk meg a gondolataidról. Most, ebben a pillanatban ahogy itt ülsz velem szemben: mi változna, ha nem hinnéd el a gondolatot, hogy „nem tudok igazán szeretni”?

V: Minden és semmi. Minden, mert nem stresszelne ez a dolog, és nem érezném azt, hogy nem vagyok jó az élethez. És semmi, mert ugyanaz maradnék, aki most vagyok, vagyis lényegileg csak annyi történne, hogy jobban érezném magamat a gondolat elhívése nélkül. De vajon mi az igazság? Tudok igazán szeretni? Ez továbbra is foglalkoztatna. Elvégre nem lehet, hogy valakinek ez a kérdés ne számítson! És honnan tudhatom meg, hogy ebben a tekintetben jó/megfelelő vagyok vagy nem?

H: Nem tudhatod.

V: Akkor mit tehetek?

H: Teszed a dolgodat, elvégzed a munkádat. És egy szusszanásnyi pihenést engedsz magadnak, amikor nem gyötröd magadat azzal, hogy miben és miben vagy tökéletlen. Aztán ha megtetszik ez az állapot, akkor hagyod magadnak, hogy csak éld az életet ehhez hasonló stresszes gondolatok nélkül. Próbáld ki Kedves!

V: Világ életemben azt éreztem, hogy valami miatt tökéletlen vagyok, hogy nem felelek meg úgy, ahogy vagyok. Hogyan tudnék erről elfeledkezni?

H: Légy te az első, aki nem látja ezt az emberi lényt (önmagadat) tökéletlennek! Ha te magadat tökéletlennek látod, miért várod el, hogy mások ne ugyanígy tekintsenek rád? És: az az érzésem, hogy te nem ember akarsz lenni. Az emberek nem tökéletesek olyan értelemben, hogy mindenki elvárásait kielégítik, hogy sosem hibáznak, hogy sosem hűtlenek, hogy sosem cselekszenek kiszámíthatatlanul vagy...ide helyettesítsd be mindazt, amit elképzeltél a tökéletes („hibátlan”) emberről! Én úgy látom, hogy te pont jó vagy így, ahogy vagy.

V: Gondolod?

H: Igen Kedvesem. Nincs miért szégyenkezned. Teszed a dolgod, végzed a munkád. Szerintem a szeretteid a megmondhatói, hogy szeretsz is. Mire vágysz még?

V: Hogy jobban tudjam őket szeretni.

H: Rendben. De ehhez először magadat kell jobban szeretni. Ha beleszerelmesedsz magadba és nem lesz saját magad felé semmilyen megkérdőjelezetlen elvárásod, ha nem hibáztatod magadat a múlt miatt, hanem hagyod hogy a jelen pillanat töltsön meg örömmel és hálával, akkor őket is megértőbben és odaadóbban fogod tudni szeretni.