"Én vagyok a hang, melyet annyira elnyomnak a gondolataid, hogy belülről képtelen vagy meghallani."

Ma éjszakai beszélgetésem a Hanggal:

V: Nem hagyja, hogy nyugodtan éljem az életemet a gondolat, miszerint nem tudok igazán szeretni.

H: Igen. Vagyis igazán kellene szeretned. Igaz ez?

V: Igen. Ahhoz, hogy családot alapítsak, hogy felelősséget tudjak vállalni a leendő gyerekeimért, a párkapcsolataimért, hogy ne legyen olyan, amikor a rosszkedvem miatt nehezen tudom úgy látni, hogy szerencsés vagyok, amiért szerető emberek vesznek körül (családtagok, párom).

H: Értem. Egyelőre maradjunk az eredeti kijelentésednél: Igaz, hogy igazán kellene szeretned?

V: Nem is tudom, hogy mit jelent igazán szeretni, csak úgy érzem, hogy én nem tudok igazán szeretni. A volt feleségemmel való beszélgetések alkalmával éreztem ezt nagyon sokszor. Valamit meg akart tanítani az élet általa nekem – de vajon mit?

H: Hány éves vagy?

V: Harminckilenc.

H: Harminckilenc évig jól elvoltál így. Nem?

V: Nem biztos, hogy a „jól” szót használnám.

H: Nos, a gondolkodásodtól eltekintve a tested hogy van?

V: Egészséges vagyok, mint a makk. Még sosem kellett betegség miatt kórházban töltenem egyetlen napot sem.

H: A gondolataidtól eltekintve, nem boldogultál nagyszerűen?

V: De igen. Kémiából doktoráltam és szakmai elismerést vívtam ki magamnak, persze sokan vannak, akiket nálam sokkal jobban elismer a szakma.

H: Igazán kellene szeretned. Igaz ez?

V: Úgy érted...nem vesztettem semmit eddig sem, vagyis nem kellene? Igen, valójában egész jól elvagyok így, ahogy vagyok. De valahol belül mégsem. Pl. azokban a dolgokban, amiket a beszélgetés elején említettem.

H: Amik miatt belül mégsem érzed jól magad azok konkrét történések vagy a gondolataidból eredeztethető „szenvedés”?

V: Is-is. De lehet, hogy nagyobb részben a gondolataimból jövő dolgok.

H: Akkor most egy pillanatra feledkezzünk meg a gondolataidról. Most, ebben a pillanatban ahogy itt ülsz velem szemben: mi változna, ha nem hinnéd el a gondolatot, hogy „nem tudok igazán szeretni”?

V: Minden és semmi. Minden, mert nem stresszelne ez a dolog, és nem érezném azt, hogy nem vagyok jó az élethez. És semmi, mert ugyanaz maradnék, aki most vagyok, vagyis lényegileg csak annyi történne, hogy jobban érezném magamat a gondolat elhívése nélkül. De vajon mi az igazság? Tudok igazán szeretni? Ez továbbra is foglalkoztatna. Elvégre nem lehet, hogy valakinek ez a kérdés ne számítson! És honnan tudhatom meg, hogy ebben a tekintetben jó/megfelelő vagyok vagy nem?

H: Nem tudhatod.

V: Akkor mit tehetek?

H: Teszed a dolgodat, elvégzed a munkádat. És egy szusszanásnyi pihenést engedsz magadnak, amikor nem gyötröd magadat azzal, hogy miben és miben vagy tökéletlen. Aztán ha megtetszik ez az állapot, akkor hagyod magadnak, hogy csak éld az életet ehhez hasonló stresszes gondolatok nélkül. Próbáld ki Kedves!

V: Világ életemben azt éreztem, hogy valami miatt tökéletlen vagyok, hogy nem felelek meg úgy, ahogy vagyok. Hogyan tudnék erről elfeledkezni?

H: Légy te az első, aki nem látja ezt az emberi lényt (önmagadat) tökéletlennek! Ha te magadat tökéletlennek látod, miért várod el, hogy mások ne ugyanígy tekintsenek rád? És: az az érzésem, hogy te nem ember akarsz lenni. Az emberek nem tökéletesek olyan értelemben, hogy mindenki elvárásait kielégítik, hogy sosem hibáznak, hogy sosem hűtlenek, hogy sosem cselekszenek kiszámíthatatlanul vagy...ide helyettesítsd be mindazt, amit elképzeltél a tökéletes („hibátlan”) emberről! Én úgy látom, hogy te pont jó vagy így, ahogy vagy.

V: Gondolod?

H: Igen Kedvesem. Nincs miért szégyenkezned. Teszed a dolgod, végzed a munkád. Szerintem a szeretteid a megmondhatói, hogy szeretsz is. Mire vágysz még?

V: Hogy jobban tudjam őket szeretni.

H: Rendben. De ehhez először magadat kell jobban szeretni. Ha beleszerelmesedsz magadba és nem lesz saját magad felé semmilyen megkérdőjelezetlen elvárásod, ha nem hibáztatod magadat a múlt miatt, hanem hagyod hogy a jelen pillanat töltsön meg örömmel és hálával, akkor őket is megértőbben és odaadóbban fogod tudni szeretni.

Létezik tökéletes boldogság?

Ma volt egy telefonbeszélgetésem egy fiatal anyukával, aki az anyukájával kapcsolatos gondolatait kérdőjelezte meg nagyon bátran, ettől kaptam kedvet, hogy én is találjak valami megkérdőjelezni valót még lefekvés előtt. :)

"Nincs tökéletes boldogság." - biztos sokan kérdőjeleztek már meg hasonló gondolatukat, de most rajtam a sor. ;)

Próbálok kicsit specifikusabb lenni...

"A tökéletes boldogság csak a kiváltságosok számára elérhető, de én nem vagyok az."

Ha jól látom, ez két hiedelem...

"A tökéletes boldogság számomra nem elérhető."

Ez így egy. Van itt valaki, aki nem hiszi el ezt a mondatot (magára nézve)?

-Igaz ez?

-Igen. Vagyis nem tudom, de a saját élettapasztalatom egyelőre (inkább) ezt támasztja alá.

-Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz?

-Nem.

-Hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

-Mint minden nap. Élek. Valami folytonos hiányérzettel. Beletörődve, hogy ezen nem tudok változtatni. Vagy jön néha, hogy boldognak érzem magamat, vagy nem. Nem is gondolok rá. Nem rajtam múlik...de leginkább úgysem fog jönni. Lusta leszek tőle, és kedvetlen.

-Milyen érzelem jelenik meg bennem, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

-Boldogtalanság, szomorúság. Közömbösség.

-Ez a gondolat feszültséget vagy békességet okoz bennem?

-Feszültséget. És olyasmit, mintha emiatt nem lennék kész/alkalmas bizonyos dolgokra az életben.

-Milyen múltbeli vagy jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

-Azok a képek/történetek, amiket az eddigi életemben kudarcnak ítélek meg... Válás. Gyerekeim már majdnem felnőttek, de nem éltünk együtt egy boldog családban... Voltak további párkapcsolataim, de ha valamelyikben nagyon boldognak éreztem magam, annak is vége szakadt valamiért. A boldogság sosem volt állandó, és minél erősebb volt a boldogság, annál erősebb volt a hiány, ami utána jött. A családban, ahova születtem, ott sem volt boldogság, gyerekkori képek is jönnek fel, amik ezt felemlegetik. Ez azóta sem változott, vagy legalábbis én úgy látom...

-Írd le a testi érzeteket, melyeket akkor érzel, ha elhiszed ezt a gondolatot!
-Furcsamód már most kicsit nehezen tudok azonosulni ezzel a gondolattal, de talán mégis sikerült végül, és akkor a torkomban éreztem szorítást, mintha nem kapnék levegőt.

-Hogyan bánok másokkal, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
-Azokat, akiket "közel kellene engednem magamhoz", nem engedem magamhoz annyira közel. Néha durva vagyok velük. Sok "rossz dolgot" elhiszek róluk, és még észre sem veszem, hogy elhittem.

-Hogyan bánok magammal, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
-Azt hiszem ezek ide is igazak: Nem engedem magamat magamhoz elég közel. Néha durva vagyok magammal. Sok "rossz dolgot" elhiszek magamról, és még észre sem veszem, hogy elhittem. Néha legyintek magamra, nem hiszem, hogy amit szeretnék/eltervezek az sikerülni fog. Ha olyan "hibát" követek el, amit már korábban is elkövettem, lesajnálom magam. (Javíthatatlannak látom magam.)
Nem teszek meg bizonyos dolgokat magamért. Nem adok meg magamnak dolgokat, amiktől egyébként talán még jobban is érezném magam. Nem engedek meg magamnak dolgokat, amiket anyagilag akár meg is engedhetnék.

-Milyen szenvedélyeim, mániáim jutnak eszembe, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
-Számítógépes játék, internetes "social life"

-Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé ezt a gondolatot?
-Nem tudnám mivel magyarázni, ha nem vagyok boldog/nem érzem magamat boldognak. Úgy érezném, hogy én tehetek róla, hogy nem vagyok boldog. Türelmetlen lennék, hogy miért nem vagyok már boldog, pedig már sok éve "azon vagyok, hogy az legyek" - és már eddig is mennyi év eltelt enélkül. Bele kellene vágnom olyan dolgokba, amikről azt gondolom, hogy talán az fog boldoggá tenni, és ha nem sikerül, akkor még rosszabb érzés lenne konstatálni a sikertelenséget.

-Kinek a dolgával foglalkozom éppen, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
-Nem tudom. Lehet, hogy a Mindenség dolgával? Hogy valaki boldog lehet-e vagy nem? Ezt biztosan eldöntötte az, aki létrehozta az első embert.

-Hol, mikor hány éves koromban jutott eszembe először ez a gondolat?
-Nem emlékszem. Szerintem kisgyermek korom óta ezt erősítette minden tapasztalat.

-Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
-Felelősséggel élni az életemet, "küzdeni"/lépéseket tenni a magam boldogságáért, megtartani a boldogságot (boldogságot okozó helyzeteket/kapcsolatokat/gondolatokat)

-Mit kapok ettől a gondolattól, milyen hasznom származik belőle? Mi alól ad felmentést?
-Leveszi a vállamról a felelősséget az életemmel kapcsolatosan. Ha bármi nem sikerül, amitől boldogabb életet reméltem, akkor lehet erre hivatkozni. Megengedi, hogy hibázzak az életben. Elégedettebb lehetek már egy-egy rövidebb-hosszabb boldog periódus miatt is. A nem boldog időszakokat is könnyebb így elviselni.

Rendben van. Itt kicsit megtorpantam. De a megfordítások hiányoznak. Ott lesz a megoldás!!!

-Ki lennék a gondolat nélkül?
-Valaki, aki nem korlátozza saját magát. Aki megengedi magának a boldogságot is és a boldogtalanságot is. Érdekes...ez eddig is nagyjából így működött. Lehet, hogy nem is hittem el olyan erősen ezt a gondolatot? Optimistább lennék a jövővel kapcsolatban és talán a jelent is jobban tudnám élvezni. Elfogadóbb lennék mindazzal kapcsolatban, ami jön.

Megfordítások:

"A tökéletes boldogság számomra elérhető."
Voltak olyan pillanatok/időszakok az életemben, amikor azt gondoltam, hogy nem kívánok többet, vagyis tökéletesen boldog voltam. Ez igaz. Egyfajta elégedettség volt ez. Azzal, ami volt. (Vajon ez véletlen? :D)

Pörgessük fel egy kicsit! :)
"A tökéletes boldogság számomra MINDIG elérhető."
Azt hiszem ez is igaz. Szinte minden héten van néhány olyan pillanat (vagy kicsit hosszabb időszak), amikor érzem azt az örömöt, ami olyan jól esik. Az ég kékje, egy kedves mosoly, vagy egy jó étel vagy ital adja-e...esetleg valami sikerélmény - olyankor elégedett vagyok azzal, ami van. És ez már olyan boldogság-féle. Amúgy meg azt kellett volna először tisztázni, hogy mi a boldogság. :)

És az is igaz, hogy azt tapasztalom, hogy amikor nem hiszem el a gondolataimat, akkor boldog vagyok.
Vagyis MINDIG elérhető, mert csak annyit kell tennem, hogy nem ragaszkodom a gondolataimhoz. Vagy legalábbis nem hiszem el őket megkérdőjelezés nélkül ill. nem tulajdonítok nekik túl nagy jelentőséget. Nem ismerem el őket az életemben felsőbb hatalomként. Még a legédesebbeket sem. :D

Most mégsem érzem...
Kicsit felnézek a monitorról.
Csend van, csak a hűtő nyöszörög kicsit. Otthonos rend körülöttem. Érzem a lábamban a fáradtságot, ráébredek, hogy lélegeztetve vagyok. Üres a gyomrom, és fáj is kicsit, de most nem zavar. Mi van, ha ebben a pillanatban éppen arra van a legnagyobb szükségem, hogy ezeket lássam, ezeket halljam, ezeket érezzem?

Kimegyek az udvarra. Beleszimatolok a nehéz levegőbe. A nedves föld illatát érzem, vagy a szőlőtőkékét. Valami nagyon ismerőset. Mintha mindig is ismertem volna ezt az illatot. Jól esik. Fölnézek a sötét égre, látható egy-két csillag. Ez is ismerős. Otthon vagyok.